Ki a franc ez a dr. Kerezsi Klára?

Hogy mer akkora baromságot állítani, hogy értelmetlen egy olyan törvény, ami emberek életét hivatott megmenteni?

Felfogta vajon, kedves Klára, hogy nem számokról és statisztikáról szól a bűnözés, hanem értékekről és életekről. Egészségről, boldogságról, vagyoni dolgokról, egy élet munkájáról, gyermekekről, lelkekről, sérülésekről, illetve az ezektől való megfosztásról.

Nincs Önnek családja? Esetleg teljesen érinthetetlennek érzi magát?

Amikor felnéz a papírjából jusson eszébe egy szép karácsonyeste, az elmaradhatatlan illatokkal, érzésekkel. Ezután próbálja elmesélni ezt egy erőszakos cselekmény áldozatának.

Tudom, demagóg vagyok.

Azzal sem vádolhat senki, hogy pl. pártszimpátia hajtana.

Minek szigorítjuk a KRESZ szabályokat? Nem számít mennyi a sebességhatár, úgyis lesznek gyorshajtók. Vagy esetleg lényeges, hogy mekkora sebességgel üt el az autó? Nebassz! Tényleg?

Gyerekként megfogott egy mondat. Ha egy ember életét megmentheti…   Ugye rémlik Önnek is?

Nem a megnevezésen kellene fintorogni, hívhatnák akár Kovács Géza törvénynek is.

Szó nincs arról, hogy ez a szabályzás eztán csupa boldog embert termel majd, mint a Macskafogó bádogkutyája. Nem oldja meg a zsebesek, betörők, gazdasági gazemberek, közlekedési és a fene sem tudja milyen bűnözők által okozott rengeteg problémát.

Csupán néhány tönkretett, vagy elvett életet hivatott megkímélni. Nem mindet. Kriminológusként biztos sejti, hogy megszüntetni nem, csupán mérsékelni lehet az emberek bűnözési hajlamát.

Kedves Klára! Egy elefántcsonttoronyban, statisztikák mögé bújva, számokkal zsonglőrködni biztos remek lehet. A koszos járdán éjszaka sötétben hazamenekülni pedig egy másik életérzés. Törött csonttal mentőre várni, pszichiáterrel kezelni a nemi erőszak traumáit, gyermeket temetni: ez az ön számrendszerében mind-mind 1.

Abból pedig már eggyel kevesebb is sok.

 Fura ország ez a miénk.

Jön a víz, jön a baj! Már majdnem olyan, mintha civilizált módon, vállvetve segítenénk, a politika azért csak befingik a liftbe.

Azt mindenki tudja, hogy a víz nemigen kérdez, csak jön. A józanabbak és főleg azok, akik átérzik a fenyegetést már napok óta rakják a zsákokat. Állnak és épülnek újabb gátak, az időjósokra tapad minden szem és fül.

A környék jobbikosai és gárdistái már napok óta együtt dolgoznak a mellény nélkül segítőkkel, sőt becsületükre legyen mondva, hogy még saját teherautóval is jöttek hordani a homokot.

Látatlanban és hovatartozástól függetlenül – hogyan is lehetne olyan messziről látni? – még a Kósersrác hősnek is titulálja őket.

A friss liberális elitünk is rányúlt a maga módján, sőt „le” is jönnek Borsodba a gátra.

Segélyvonalak, gyors biztosítók, segélyszervezetek.

Mindenki mozdul, mindenki segít! Katarzis!

Az ember már úgy gondolná, hogy emberként is tudunk viselkedni a bajban. Önzetlenül, összekapaszkodva, ahogy az ember gyerekként elképzelte a földrengéses-árvizes-tűzvészes filmről hazafelé.

Mégis hiányzik két erős tábor, aki még a látszatra sem ad. Értem én, hogy a zsákolók közt a sok ilyen-olyan érzelmű embernek kisebb dolga is nagyobb annál, hogy a jelvényével villogjon. Értem én, hogy egyáltalán nem számít sem a víznek, sem a gazdának, hogy ki rakja a zsákba a homokot, csak legyen elég magas és erős a védmű. Nem gondolom, hogy pl.a lapátos vagy a zsákhordó ember világképe fikarcnyit is számítana. 

De aki már látott ilyen munkát közelről, tudja, hogy a háttérmunka is elmaradhatatlan.Miért a gátőrnek kell a kolbászt a padlásról levágnia? Sehol nem látok egy segítőkész felhívást nagyjainktól, nem érzem a törődést. Szó nincs arról, hogy átpolitizáljuk az árvizet is, akinek a konyhájában áll a víz le is szarja magasról a politikát.

Ha már itt tartunk nem gondolom azt sem, hogy a kormányalakítás közepén a snájdig zakót és lakkcipőt gumicsizmára és kezeslábasra kellene cserélni, de egy pár szendvicset, egy kanna teát, urambocsá egy buszt kibírna a pártbüdzsé, és még a PR költséget is megspórolhatnák.  Szomorú, ahogy a „Tisztelt Választó!” egy csapásra statisztikai adat lesz újra három és fél évig.

Még sokan küzdenek életért, értékekért, egy élet munkájának eredményeiért. A természet tudja csak meddig. A víz levonul majd, a megfizethető károk enyhülnek, idővel a bánat is elmúlik talán. A víz visszatér a medrébe, a szavazó az értesítési címére, vagy ami maradt belőle. 

 Én elmentem dolgozni. Te a segélyért álltál sorba. Ő közben a nagy házban tömte a zsebeit.

Én bejártam minden nap, hogy kicsit jobb lehessen. Te a játékgépbe szórtad a segélyt.

Ő már nem is látott kisembereket.

Én befizettem a csekkeket, hogy ne maradjak el. Te kevésnek érezted a segélyt, felszedted a vasat, fémet. Ő kitalálta, hogy ez nem is akkora baj…

Én vettem gépeket, hogy amire nem futja készen, megcsinálhassam. Te irigykedtél, és a KRESZ táblát is elloptad. Ő azt mondta, hogy húszezerig nem baj.

Én befizettem az államnak. Te ordítottál a segélyét. Ő inkább betömte a szád, csak csend legyen.

Én a munkahelyemre mentem. Te betörtél hozzám és elvitted, amiért megdolgoztam. Ő most is szarik az egészre.

Rohadj meg!

Vicces, milyen fontos lett a vidék. Illetve akár vicces is lehetne.

A miniszterek ideje lassan lejár, még pár nap és ugyanúgy le leszünk szarva, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Kivétel persze a kampányidőszakok.

És még mindig beveszi a tömeg.

Az elmúlt három napban mindhárom atyaistenjelölt – illetve az egyikük anyaistenjelölt – kicsiny városunkba jött közös fotózásra a tömeggel. El tudom képzelni, ahogy a sofőrök pötyögték a GPS-be, hogy hova is mennek. Kell-e oda szöges gumi? Mi lesz, ha elakadunk? A Nagy Vízfejtől ötven kilométer már Bergengócia, ami annál messzebb van, az pedig már nincs is.

Aztán a nyakunkba öntöttek egy nagy lavór lózungot frankón nemzeti színű pántlikával körbekötve, kokárdával, puccosan. Egyik jobb választás, mint a másik, csupa csuda, mint az  utazó vidámpark. A helyi kutyák ugatnak, de kísérik a díszes szekeret. A kintornás tekeri a kurblit, a hazugság orgona pling-pling, darálja szakadatlanul a fülbemászó slágereket.

Na és persze sokba lesz nekünk. Csak a vurstli addig drága, míg itt van, ezek meg majd később zsebelnek ki.

A roadshow drága, hangos, macerás, de legalább mosolyogva megállapítják, hogy itt sem pápuák laknak és megtudhatjuk, hogy mekkora élmény, hogy itt lehetnek. Nem gondolták volna… És csak így tovább vidék!

Bizony! CSAK így, mint eddig! Több egy szál se!

Mert amint elvonul a csinn-bumm cirkusz és hazaértek, elfelejtik, hogy hol is tömik a szalámit a héjába. Lényeg, hogy legyen.

Nekünk meg marad a szekérnyom, néhány szakadt papírtrombita, meg a szokásos alkeszek a kocsmák mellett az árkokban. Másnapos fejjel a valóság még lehangolóbb, hiába zeng a vurlicer dallama a fülben.

A választás után újra beszűkül a térkép, ha ki is esik a zsebükből egy kis pénz, idáig biztos nem gurul. Az új didergő király előbb-utóbb még a kutyaólat is eltüzeli a kertből, más már úgysem maradt. 

Egy fát siratok.

Nem is egyet. Mindet, ami mostanában a fa-holocaust áldozatául esett.

"A holokauszt (a görög ὁλοκαύτωμα, holokautóma szóból: „teljesen elégetett”, t.i. égőáldozat). A szó a Szeptuagintából ered és a héber עוֹלָהólá-nak („ami felmegy”), azaz a „teljesen elégő áldozat”-nak a tükörfordítása"

Erdők állnak sorban, és tűrik némán egy embercsoport felelőtlen pusztítását. Cserje, fa, bokor nincs biztonságban, mindegy, hol van gyökere, ami kiáll a földből, megölik. Persze nem tőben elvágva, csak derékmagasságban, biztos a recycling jegyében. 

Amitől most kiborult a bili, egy kis vékonyka fa. A város csónakázótava melletti sétány egyik fűzfája. Van Volt neki előélete, már reinkarnálódott egyszer. Egy öreg, kivágott tuskóból nőtt újra. Mi ez, ha nem az élni akarás, az életerő maga? Kivágták, de újjá éledt, az öreg test megfiatalodott. 

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

E sorok írója még néhány napja gyermekével a tó mellett sétált, sokadszor megcsodálva a megújulást. Van abban valami ősi, felülírhatatlan, emberfeletti, ahogy a növények megtanulták túlélni az embert. Sajnos már rég nem csak az önfenntartás szintjén éljük fel a jövőt, a spájz egyre üresebb. Néma szolgaként alázatosan, önmagát áldozza fel a zöld, mióta az első bogyót letépte szembe fordítható hüvelykujjával Samu egyik őse. Nincs ebben semmi különös, megszelídítettük a flórát, és felelősségel is viseltettünk, ahogy azt a róka tanította. De sajnos nem mindenkorra. Vagy talán nem mindenki.

Nem értem, hogy mi lehet az oka, hogy egy tóparti sétány vékony fűzfáját kivágják! Nem az útra nőtt, hiszen a tuskó, amiből újraéledt sem az úton volt. Nem zavarta a sétálókat, nem tolakodott, csak élni akart. A tuskót, amiből kinőtt szétrugdosták, a tövét elfűrészelték. 

Béke poraira.

 ps.: Az alábbi videón megnézheted, milyen volt, míg élt. (kb 1 percnél)