Fura ország ez a miénk.

Jön a víz, jön a baj! Már majdnem olyan, mintha civilizált módon, vállvetve segítenénk, a politika azért csak befingik a liftbe.

Azt mindenki tudja, hogy a víz nemigen kérdez, csak jön. A józanabbak és főleg azok, akik átérzik a fenyegetést már napok óta rakják a zsákokat. Állnak és épülnek újabb gátak, az időjósokra tapad minden szem és fül.

A környék jobbikosai és gárdistái már napok óta együtt dolgoznak a mellény nélkül segítőkkel, sőt becsületükre legyen mondva, hogy még saját teherautóval is jöttek hordani a homokot.

Látatlanban és hovatartozástól függetlenül – hogyan is lehetne olyan messziről látni? – még a Kósersrác hősnek is titulálja őket.

A friss liberális elitünk is rányúlt a maga módján, sőt „le” is jönnek Borsodba a gátra.

Segélyvonalak, gyors biztosítók, segélyszervezetek.

Mindenki mozdul, mindenki segít! Katarzis!

Az ember már úgy gondolná, hogy emberként is tudunk viselkedni a bajban. Önzetlenül, összekapaszkodva, ahogy az ember gyerekként elképzelte a földrengéses-árvizes-tűzvészes filmről hazafelé.

Mégis hiányzik két erős tábor, aki még a látszatra sem ad. Értem én, hogy a zsákolók közt a sok ilyen-olyan érzelmű embernek kisebb dolga is nagyobb annál, hogy a jelvényével villogjon. Értem én, hogy egyáltalán nem számít sem a víznek, sem a gazdának, hogy ki rakja a zsákba a homokot, csak legyen elég magas és erős a védmű. Nem gondolom, hogy pl.a lapátos vagy a zsákhordó ember világképe fikarcnyit is számítana. 

De aki már látott ilyen munkát közelről, tudja, hogy a háttérmunka is elmaradhatatlan.Miért a gátőrnek kell a kolbászt a padlásról levágnia? Sehol nem látok egy segítőkész felhívást nagyjainktól, nem érzem a törődést. Szó nincs arról, hogy átpolitizáljuk az árvizet is, akinek a konyhájában áll a víz le is szarja magasról a politikát.

Ha már itt tartunk nem gondolom azt sem, hogy a kormányalakítás közepén a snájdig zakót és lakkcipőt gumicsizmára és kezeslábasra kellene cserélni, de egy pár szendvicset, egy kanna teát, urambocsá egy buszt kibírna a pártbüdzsé, és még a PR költséget is megspórolhatnák.  Szomorú, ahogy a „Tisztelt Választó!” egy csapásra statisztikai adat lesz újra három és fél évig.

Még sokan küzdenek életért, értékekért, egy élet munkájának eredményeiért. A természet tudja csak meddig. A víz levonul majd, a megfizethető károk enyhülnek, idővel a bánat is elmúlik talán. A víz visszatér a medrébe, a szavazó az értesítési címére, vagy ami maradt belőle.