Közeledik Húsvét!

Azt tervezgettük az asszonnyal, hogy mit is tegyünk, nemigen akarózik itthon maradni.

Már évek óta kimerül az ünneplés abban, hogy a gyerekek megkeresik a szanaszét eldugott csoki tojásokat.

Nem kaptunk vallásos nevelést, így pont olyan szempontból nem igazán számít semmit nekünk, ahonnan az ünnep ered. Persze jó, hogy piros betűs, miért is tiltakoznánk; a magyar ember a vallástól függetlenül is otthon tud maradni, ha már így hozta…

Gyermekként Apámmal és a bátyámmal gyorsan átszaladtunk a közeli rokonsághoz, Gyors kötelező feszengés, versike, loccsantás, piros tojás és mehetünk.

Azt hiszem, csak a középiskola alatt volt érezhető némi húsvét fíling, az osztály fiúi falkában támadtak. Igaz, már nem gyalog, hanem Volgával, és locsolás sem a kút mellett vödörrel történt. Az egyik srác szülei szikvízgyártók voltak, így adott volt, hogy a nagy szódás ballon volt a vízágyú, szegény lányok kényszeredetten tűrték, ahogy a sok idétlen kandúr röhögve spricceli végig őket szódavízzel. Szabály volt még, hogy vagy marad a vizes blúz, vagy elmegy átvenni, de akkor addigra „kultúráltan” felfaltuk sonka és süti készletet nyomtalanul.

Szó sem volt pénzről, még a csoki tojás is nagy szó volt.

Mire katona lettem – akkor még kötelezően behívtak mindenkit -, már ciki volt, ha „csak” tojás volt a jutalom, már a fiatalok pénzért járták körbe a famíliát. Az egyik surranótársam mesélte, hogy egy hímzett fatojást kapott, s mérgében földhöz csapta. Pattant is egy nagyot a tojás, majdnem egy kirakat látta kárát.

Az idült alkoholisták és a playstation-re gyűjtő gyerekek ünnepe lett Húsvét. A klérus még teszi a dolgát, az idősek asszisztálnak hozzá, mindenkinek akad egy – jó vagy rossz - húsvéti emléke, de mint minden, ez is áldozatául esett a kornak.

Azt a mai napig nem értem, hogy mi a fenéért került a képbe a kölni! A megújulás, a feltámadás, a víz megtisztító, megújító hatása már a múlté. Mikor már három különböző illat – legyen az bármilyen is – van a lányok fején, bűzlik a lakás, a kocsi, a kisgyerek, a kutya nyüszítve hátrál a gazdától. Igaz, versikékben bővült a kínálat, de nem mindegyikben van köszönet, sőt...

A sonka nem kuktában főtt, a tojáshéj alufóliából van, a kommersz kölni már inkább csak szappanos víz.

Szagok, részegek és kirándulásba menekülő családok.

Szép...

Most olvastam a HVG IT-s melékletében egy cikket egy 15 éves srácról, aki egy neves pénzügyi cég gyakornokaként azt a feladatot kapta, hogy írjon egy esszét korosztálya médiahasználati szokásaról. 

Aztán a már évek óta a saját elefántcsont tornyukban tespedő fehérgalléros "szakértők" tágra nyílt szemmel olvasták, hogy a mai tizenéves kölkök mennyire letojják, hogy ők mit gondoltak odafent kapuccsínózgatva. 

Nevezett iromány szerzője, bizonyos Matthew Robinson ugyanis egyszerű, tiszta mondatokkal közölte, hogy manapság csak az működik és népszerű a fiatalok körében, ami ingyen van. Ebbe a torrent oldalakról letölthető zenék, filmek ugyanúgy beletartoznak, mint az egyre több helyen elérhető wifi, és igazán nem ciki, ha a mobil nem méregdrága, de az érintőképernyő már elvárás lesz. Az írásól leszűrhető egy olyan jövőbeli generáció képe, aki megpróbál praktikusan, olcsón túlélni.

Miben is különbözik ez attól, ahogy mi  - 40-es korosztály - felnőttünk és szocializálódtunk? Jókora részben a technikai eszközökben van csak különbség. És ha még visszább nézek az időben, ez mindig így lehetett. Apámék is ezt csinálták és nem hiszem, hogy a korábbi generációk másképp élhettek. Nem tehették és ez nem erkölcsök és morál kérdése. Nota bene régebben az természetes is volt, hogy ha valamid van, azt megosztod és tudod, hogy ez kölcsönös lesz. Hiszen ne feledjük, Mr. Robson sem  össztársadalmilag vizsgálódott, csupán kvázi körbeérdeklődött a haveroknál. Az pedig, hogy földrajzilag egy helyen élő csoport praktikus okokból, vagy más megfontolásból akár igyekszik egyszerűbbé és olcsóbbá tenni az életét nem példa nélküli a történelemben.

Emlékeim szerint mikor Apám hazahozott bakeliten valami népszerűt, nem volt kérdés, a haveroknak átvettük magnóra. 

Akkor mi is a meglepő ebben az írásban? Azt hiszem, legtöbbünknek semmi. 

A médiát mostanára lassan elviselhetetlenné torzító szakemberek estek orra. Be kell látniuk, a reklámokba, bannerekbe és óriásplakátokba feleslegesen öltek milliókat. Reménytelenül érdektelenné vált az utca emberének, és főleg a felnövő generációnak szánt reklám dömping és ebben a szegénység is csak az egyik szempont. 

Nagy feladat vár azokra, akik megpróbálnak áttörni az ingerküszöbön. 

Felértékelődik ezáltal a kis helyi médiák szerepe, ahol még érdemes figyelni a reklámokra, hiszen ott kézzel fogható léptékben folyik a marketing. Ha a Felvégi Húsbolt akciósan adja a kolbászt, az olyan reális. 

A reklámszakemberek pedig rohanhatnak távcsőért, és kalapácsért, hogy az elefántcsont torony oldalán ütött lyukakon lenézzenek a célközönégre.

Csak szét ne verjék teljesen..

Nem is tudom, mi vett rá, hogy a születésnapomon kezdjek blogot, mikor eddig olyan jól elvoltam nélküle. Azt hiszem, rendszerességről szó sem lesz, ha elpukkad az agyam, lekarcolom majd.

De az is lehet, hogy majd jól befullad és annyi...

Majd az idő kiadja.